2014. jan. 6. Bátki László
Ma újra kell menni.
Már előtte való nap ideges vagyok tőle.
Hozzászoktam a hosszú szünethez.
Evés,
olvasás, rokonlátogatás, rajzolás, karácsony.
Minden jobb, mint Monorra menni.
Na mindegy. Muszáj menni. Előtte éjjel rosszul alszom. Délelőtt tenisz. Legalább
valami jó. Mennyivel jobb volt decemberben, akkor még előttem volt három hét
szünet. Az utolsó záróhangverseny, ami fárasztott, de legalább ott volt, hogy
egy ideig nem kell látnom őket.
Tenisz után
csatakosan beszállok a kocsiba. Először Marikát kell felvennem az OTP előtt, a
Margit körúton. Ott áll, már negyed órával a megbeszélt idő előtt. Kezében két
hegedűtok, izgatottan beszáll, bedobja a tokokat a hátsó ülésre, és azt mondja:
– De jó, hogy
megyünk, már úgy vártam, hogy menjünk, hoztam két üres tokot, kicsit kopottak,
de jó lesz, meg varrtam a gyerekeknek újabb párnákat, egyébként ma nem jön Bea,
mert nem ér rá, mert színházban játszik, de nem baj annál több gyerekkel tudok
majd foglalkozni, olyan édesek, egyem a szívüket...
Ezután jön egy háromnegyedórás
mondat egészen ki Monorig, megszakítás nélkül. Jó hallgatni, nem én beszélek,
közben el is felejtem, hova megyünk. Csak az utolsó saroknál eszmélek, hogy
kinn vagyunk.
Elképesztően szikrázó
nap, tíz fok meleg (lehet, hogy tizenöt). Amint befordul a kocsi, megjelenik
egy csapat gyerek. Mind lelkes. Mind örül nekünk (én még nem eléggé). A kulcsot
persze otthon hagytam. Bízom, benne talán megúszom a napot. Telefonálás, mire
végre előkerül a kulcs, már nyertem fél órát. Marika persze még mindig
izgatott. Kinyitják az ajtót, és mi beözönlünk.
Tomi, Máté ,Krisztián (Srekk) –
bár magamban egyre inkább Krisztiánnak hívom, valószínűtlen, de kezd közelebb
kerülni hozzám. Sanyi már a kertben van, körülötte röpköd két lány. (Szikrázóan
süt a nap, 20 fok meleg). Mikor meglát, jön ő is.Vele repülnek a lányok is (25
fog meleg). A hangszereket elkezdjük kipakolni, közben bejön még 1, 2, 3, 4,
5…. nemtudommennyi gyerek, az ablakon berepül még két vagy három lány. Szépek,
nagyon szépek, de sajnos Krisztiánhoz jöttek. Krisztián (Srekk), fene a pofáját
rezzenéstelen arccal veszi ki a hangszerét, magának hangol (hogy ezt ki
tanította meg neki, nem tudom), aztán a lányoknak hátat fordítva megszólít:
– Laci bácsi tanítson
nekem ma valami újat. A lányok tovább csipognak. A Sanyié is. Tele a szoba. (30
fok meleg.) Krisztián elkezd játszani – 1 darab, 2 darab, 3 darab, ……. 11 darab
….. 15 darab. Leáll és azt mondja:
– Én nem tudok
többet, most tanítson valamit mán. A lányok lelkesen csipognak, az egyik
felpattan és szerelmet vall Krisztiánnak, nyilvánosan. Ilyet utoljára Paganini
és Liszt Ferenc gerjesztett hangszerével. Nekem még sose sikerült.
Valamelyik sarokból
előpattan Tomi, és elkezdi hibátlanul játszani a Karibot (Karib-tenger kalózai
– filmzene). Nem is emlékszem rá, hogy mikor tanulhatta. Aztán Sanyi is rákezd
a Karibra, aztán Lúszió (nem is láttam, hogy bejött). Most már mindenki zenél.
35 gyerek (35 fok van).
Bejön az egyik rendet
tartó néni (Mari), kérdezi a lányokat, mit keresnek itt, hajtaná őket ki, de
azok hajthatatlanok. Mondják mind, hogy jó itt benn, és nem mennek sehová, mert
jó itt nekik. Na!!!
Aztán egy sehonnai
kicsi is elkezdi játszani a Karibot. De őt én soha nem tanítottam semmire!!
Lehet,hogy Tomi volt? Lúszió tagadja, ő csellista, ne mán. Sanyi meg azt mondja,
hogy ilyen kis pöcsökkel szóba se áll. Ne mán. Szaporodik a Karib, mint a nyű.
Nyílik az ajtó, bejön egy nagy (tényleg nagy, 27 éves), nevét nem tudom, de már
láttam. Tisztességesen köszön, kezet fog, és mondja, hogy ő is tanulna
hegedülni. (Bmeg) Mert hogy látja itt ezeket – körülmutat a siserahadon –
látja, hogy milyen jól csinálják. Ő is pont ezt akarja…. (Ne mán) A nagyfiú
lábai közt bebújik Timi és Rebeka. Rebeka szemüveg nélkül még sokkal helyesebb,
mint szemüvegben, de így meg nem jól lát (engem). Odatolják hegedűiket
hangolásra vonóikat gyantázásra és már ott sincsenek. Rohannak Marikához.
Marika a másik szobában a huszadik (harmincadik?) lurkónak tanítja a
kottaírást. Úgy érzem magam, amikor
meglátom, mint a gondatlan apuka, aki elfelejtette megtanítani a gyerekeit
orrot fújni. Persze én is gondoltam rá, hogy jó lenne, ha a gyerekek kottát
olvasnának, kell az, csak hát én lusta voltam ehhez, Most meg itt sorakozik
negyven gyerek, és teleírtak egy teljes hangjegyfüzetet. Szeretem Marikát. (40
fok meleg)
Közben el kell látnom
fuvarozói feladataimat is. Tominak fáj a foga. El kell vinni orvoshoz. Mire a
kis beteggel a kocsihoz érek, az első é hátsó ülések megtelnek lelkes
kísérőkkel. Tominak és nekem már nem marad hely. Tomi már visszakozna, hogy ő
már nem is igazán akar fogorvoshoz menni, de látszik rajta, hogy tényleg fáj a
foga. A hátsó ülésen szorítanak neki helyet. A boldog kísérők végigviháncolják
az utat. Persze a fogorvos csak másnap délelőtt rendel.
Mikor visszaérünk,
ott csücsül Árpi és kérdi, hogy hol voltam, Aztán megjegyzi, hogy mán legalább
öt perce itt vár és nem szeret várni. Szégyenkezve kezdem összeszedni hegedűjét
álltartóját és vonóját. Kérdem tőle, mit tanuljunk, megemlítem neki a Karibot
(közkincsüket) mire egy laza mozdulattal rávágja, hogy azt a sz-szart, ő n-nem
ta-tanulja, t-tanítsak neki v-valami n-normálisat (-25 fok hideg) végre valaki
megbírálta közkincsünket! Elkezdem az A Csitári-hegyekalattrégenleesettahó-t
(-30 fog hideg szikrázó napsütés). Neki tetszik, mehet, mondja, és már tanuljuk
is. A darab végén észrevétlenül felmászunk a második fekvésbe, aztán vissza.
Észre sem veszi, hol járt! (Én annak idején több hónap után értem ide föl.)
Közben visszaszivárog Sanyi (és még nem tudom hányan) és kérdi, mi az ábra.
Kezdem neki játszani, fele annyi idő alatt megtanulja, mint Árpi. (45 fog
meleg)
Aztán hirtelen beborul és megdördül az ég. Árpi abbahagyja a hegedülést,
lecsapja a hangszerét és a vonóját és azt mondja:
– L-laci bá-bácsi, én
m-magától többet nem tanulok, mert, hogy itt bejött ez a Sanyi, én meg mán itt
vagyok egy fél órája, még vártam is m-magára (öt percet), az-tán maga meg
egyből a Sanyikával foglalkozik, velem meg nem. Azzal a szeme elfátyolosodik,
mint Csokonai Lili grófnőnek, amikor megtudá, hogy Csokonai Vitéz Mihály őtet
elhagyá, bevágván csúnyán az ajtót, kiméne. Én meg ott állék leforrázva, mint a
jó Zrínyi Miklós, mikoron a török vaddisznó nyakon önté jó forró szurokkal (600
fok) Hát most mán mi legyen.
Tanítok tovább, félgőzzel, mint a rákosszentmihályi
tehervonat mozdonya, amikor dupla annyi kocsit kapcsolnak utána, mint amennyit
elbír. Próbálok a dolgokra figyelni, de hát most hirtelen átállították a váltót
és Csokonai Lili vonata másfelé ment, mint a mozdony. Nézek magam elé bambán,
Sanyi somolyog maga elé, mint Oblomova Infánsnő Anyeginből. Ő persze semmiről
nem tehet, ő csak szebben riszálta magát, mint a grófnő. Mondom neki, menjen
már a Lili Grófnő után, ki akarom engesztelni. Jön vissza a Csokonai Lili,
szeme még inkább fátyolban úszik, és hajthatatlan hangon az arcomba mondja:
– A koncerten még
kisegítem magát, de aztán többé már nem lát engem. Borulnék térdre, hogy
bocsánatáért esedezzem, de mire megfordulnék, ő már az ajtót újfent bevágva
kívül terem. Próbálok visszamászni a Csitári-hegyek közé, de megcsúszok a
havon, és visszakerülök a padlatra. Másodjára is szólok Sanyinak, hozná vissza,
mert bocsánatát kérném Lili Grófnőnek. Jönnek immár ketten: Oblomova infánsnő
és Lili grófnő, teljes békességben, mint két nővér (báty). Lili grófnő mikor
meglát, harag gyúl a szemében, toppantva rám förmed, hogy a végső szót
kimondja:
– N-nekem azt a
ku-kurva Toldit kéne tanulnom, m-maga m-meg ezt csi-csinálja. Ha itt vagyok,
akkor t-tanítson rendesen. Egyébként jövök holnap is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése